2003 decembere és 2004 májusa között történt velem. Depresszióba estem, pszichológushoz jártam. Sosem értettem, miért pont akkor, miért nem korábban, miért nem később. Talán akkor léptem át a fiatalságból a felnőtt-korba, habár már egyáltalán nem voltam fiatal, már 13 éve egyedül éltem a családomat hátrahagyva, s a karrierem is jól alakult. Messze otthonról, a csapatommal, a Juventusszal nem minden úgy ment, ahogy szerettem volna. Hogy is mondják? Egy év átmenet. De ez nem lehet magyarázat.

Mi történt velem? Egy egyszerű dolog: nem voltam elégedett az életemmel és a focival, vagyis a munkámmal. Hat nagyon nehéz hónap volt. Az edzések sem mentek jól. Félelmet éreztem – főleg a portugál Európa-bajnokságtól – s ez az érzés új volt a számomra. Remegtek a lábaim, folyamatosan rosszul éreztem magam.

Egy hónapig teljesen magam alatt voltam. Nem csináltam semmi rosszat, de úgy éreztem, mintha a fejem nem az enyém lenne, hanem valaki másé, mintha mindig máshol járna.

Szerencsére mindig erős voltam, nem volt szégyen a számomra beszélni másokkal a problémáimról, s kinyílni mások felé. Mindenkivel beszéltem róla. A családommal, a vezetőkkel, a klub orvosával, Riccardo Agricolával. Egy hónapig jártam pszichológushoz, s segített. Szerencsére hamar magam mögött hagytam ezt az időszakot.

Ez a félelem és bizonytalanság olyan hirtelen távozott, ahogy jött, pontosan ott, ahová féltem elmenni: Portugáliában. Éppen a 0-0-s Olaszország-Dánia meccsen, éppen ott, ami csak Totti és Poulsen esetéről emlékezetes, utóbbi azóta már csapattársam lett. Olyan hirtelen tűnt el a depresszió, mint amikor egy vihar után kitisztul az ég.

Mikor bementünk meccs után az öltözőbe, én mosolyogtam egyedül. Talán a társaim azt gondolták, bolond vagyok, hogy ilyen meccs után nevetek, de nem mondtak semmit. S egy mondat fogalmazódott meg a fejemben: „A pénz nem minden”. Hirtelen megértettem, mennyire igaz. Rájöttem, hogy a pénznek bizonyos élethelyzetekhez semmi köze, semmi köze az értékeidhez, semmi köze ahhoz amit tanultál, s tanulsz minden nap.

Marilyn Monroe egyszer azt mondta, hogy jobb egy Rolls Royceban sírni, mint egy zsúfolt villamoson. Nos, bolond volt. Aki egy zsúfolt villamoson sír, annak megvan a lehetősége kiszállni, megváltoztatni az életét. Aki viszont a Rolls kényelmes ülésein sír, az már mindent elért az életben, nincsenek céljai, így sokkal nehezebb lesz túltenni magát a nehézségein.

Én azon a napon, 2004 júniusában Guimarăesben nagyon boldog voltam. „Visszatértem” – mondtam magamnak, miközben a csapattársaim csak csodálkoztak a mosolyomon.