2008. augusztus 26.

         Életünk legközelebbi Juventus-mérkőzésére készülődtünk azon a forró, keddi délelőttön. A hivatalos találkozó a Keleti pályaudvaron volt a vonatunk indulása előtt fél órával. Az igen kellemesen telt vonatút után megérkeztünk Pozsonyba, s meglepődtünk a pályaudvar méretén. Utána felszálltunk a 2-es villamosra, amivel a stadionig robogtunk.

         17.30-kor volt találkozó a vendégszektor bejárata előtt a Nucleo vezérével, aki a jegyeket szolgáltatta nekünk. Ekkor kezdtek beesni a Drughi, a Bravi Ragazzi és a Tradizione tagjai is, valamint rengeteg lengyel drukker Varsóból. Hamarosan beléptünk az igen lepukkadt állapotban lévő stadionba. Jelen volt a mérkőzésen sok-sok magyar, akik viszont elfelejtették, hogy Juventus mérkőzésre jöttek, s ria-ria-hungáriázni kezdtek…

A mi kis 18 fős brigádunk a Drughi szurkolók között foglalt helyet, s élénk szurkolásunk, valamint a magyar juvesálak igen nagy érdeklődésre tettek szert az olasz szurkolók között, akik mindenáron cserélni akartak sálakat. Megismerkedtünk Mimmóval, a Drughi vezérével, aki Danny Dyer Futballhuligánok című sorozatából vált ismertté. A második félidőben az egyik szurkolói üresjáratban mi kezdtünk el énekelni néhány dalt, amit az olasz ultrák szívesen folytattak. A szurkolások kedvenc témái a Torino, a Fiorentina és Balotelli voltak. A mérkőzés végén mindenki a kerítésen lógott, s szerette volna megszerezni Buffon, valamint Molinaro mezét, akik a lefújás után boldogan dobták ki dresszeiket a juventinóknak. Mikor elhagytuk a stadiont, megpillantottuk a Juventus buszát, ahová lassan szállingóztak fel a játékosok. Miután megpillantottuk Seccót, tudtuk mi a teendő: egy kis cetlire felírtuk olaszul, hogy vegye meg Aquilanit, de ő összedörzsölte az ujjait mutatva, hogy nincs rá pénz, és rámutatott az előtte ülő Cobolli elnökre, hogy hozzá menjünk reklamálni. Grygera pedig kezdéggel állt a kamerák elé néhány remek fotó erejéig.

         Fáradtan a párás pozsonyi éjszakában elindultunk gyalog a pályaudvar felé abban a reményben, hogy ehetünk is az útközben valamit. Ám erre csak a pályaudvar közelében volt lehetőség. Eközben két Slovan Bratislava szurkolóval is összefutottunk, kellemetlen lett volna mind a két fél számára, ha kiderül rólunk, hogy magyarok vagyunk. A pályaudvaron sem lazultunk, a főváróteremben kukákból két kaput csináltunk, s a kólásüveg kupakjával remek focimeccset játszottunk, majd hajnali négykor indultunk haza Budapestre. Ám „rossz” vonatra szálltunk fel, mert hosszabb úton jött, hosszabb idő alatt, így pótdíjat kellett fizetnünk, mert később értünk haza.